BDSZ

„Mintha a gyökereit, a dédszüleit veszítette volna el az ember”

Beszélgetés Moldován Lászlóval a parajdi sóbánya tragédiája után

Parajd – egy székely település, amely évszázadok óta együtt él a föld mélyének kincsével: a sóval. A sóbánya nemcsak a helyiek megélhetését biztosította, hanem közösségi, spirituális tér is volt. Itt tartották a bérmálásokat, itt dolgozott több generációnyi családtag, a turisták pedig évről évre visszatértek, hogy megcsodálják a föld alatti világ lenyűgöző monumentalitását. Most azonban minden megváltozott. A parajdi sóbánya beomlott, az üregeket elöntötte a víz. A kár felmérhetetlen – nemcsak gazdasági, de lelki értelemben is. A Bányamunkás főszerkesztője Moldován Lászlót, a Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület elnökét, a SÓHÁZTUR panzió tulajdonosát kérdezte arról, hogyan éli meg ezeket a napokat, és miben bízhat a közösség.

Geológiai háttér: Mi történt valójában a föld alatt?

A parajdi sótelep egy ún. „sódiapír” képződmény, vagyis egy hatalmas, a felszín felé nyomuló sótest, amely közel 20-22 millió éves. Az itt kitermelt só évezredeken át létfontosságú volt – nemcsak a helyieknek, hanem Erdély egészének. A bánya hatalmas, templomszerű üregeit könnyen lehetett járatokká alakítani.
A legnagyobb veszély mindig is a víz volt. A só oldódik, és ha nagy mennyiségű víz áramlik be a rendszerbe, az üregek falai megadják magukat. Ez történt most is. A jelenlegi becslések szerint több mint 10 millió köbméter víz ömlött be, teljes szinteket árasztva el. A víz olyan nyomást gyakorol a bányatérre, hogy az folyamatosan roskad befelé. A szakemberek jelenleg is dolgoznak a helyzet stabilizálásán, de biztos prognózist még senki sem tud mondani.
A remény most abban van, hogy egy alsóbb, kisebb szint megmenthető lesz turisztikai hasznosításra. De ez még csak vágy, nem terv. A bányászok a végsőkig dolgoznak, a közösség pedig nem adja fel.

Hogy vagytok most ott Parajdon, személy szerint Te, a családod, a közösség?

Moldován László:
Nehéz ezt jól megfogalmazni... hol jobban, hol rosszabbul. Aki itt él, az most egy olyan állapotot él át, amit nem lehet szavakkal visszaadni. Panziósként, bányász családból származóként, háromgyermekes apaként... olyan, mintha az ember a gyökereit veszítette volna el. A sóbánya nemcsak a munkahelyeinket jelentette, hanem az identitásunk része is volt. Én magam a bánya kápolnájában bérmálkoztam. Egy emberként élünk át egyfajta elérzékenyülést, kilátástalanságot... de ugyanakkor mérhetetlen összefogást is. Most tényleg mindenki mindenkiért van.

Azt mondtad, a sóbánya olyan volt, mint egy élő test... Mit jelentett neked személyesen ez a tér?

Moldován László:
Sokszor jártam ott, de igazán 2020-ban értettem meg a jelentőségét. Akkor lehetőségem volt végig járni minden bányaüreget – s akkor éreztem először, mintha egy élő test gyomrában járnék. Megható volt. Minden egyes kanyar, minden vészkijárat, minden faragott kápolna úgy hatott rám, mintha valaki vagy valami élne ott. Nem vagyok bányász, de a testvérem és több családtagom igen. Azóta másként néztem a bánya mélyére.

Most mindezt elvitte a víz. Tudni lehet bármit a jövőről?

Moldován László:
Csak a Jóisten tudja. Az egyik bányaágba több mint 10 millió köbméter víz ömlött. A falak áznak, morzsolódnak, a szakértők dolgoznak, de senki nem tud biztosat mondani. Van ugyan egy kicsi szint, amit talán meg lehetne menteni turisztikai célra – de ez most még csak feltételezés. Addig is a bányászok éjjel-nappal dolgoznak, kimerülésig, pedig csak év végéig kaptak fizetési ígéretet.

Mit lehet ilyenkor tenni? Miből merít a közösség erőt?

Moldován László:
Imádkozunk. Zarándoklatot szervezünk pünkösdre, ahogy mindig. Ez is megtart minket. A közösség elképesztő módon összezárt. Amikor jött a vészriasztás – igen, SMS-ben kaptuk meg, ami nálunk megszokott, de eddig csak medvék miatt kaptunk ilyet – az emberek nem estek pánikba. Fogtuk a zsákokat és délutántól éjfélig zsákoltunk. Jött, aki tudott, jöttek a turisták is segíteni. Ez egy ilyen falu.

Mit tehet most az, aki nem ott él, de segítene?

Moldován László:
A legnagyobb segítség most az, ha nem hagynak magunkra bennünket. Ha eljönnek ide, ha meglátogatják a környék látnivalóit – mert a Sóvidék nem csak a bánya. Erdők, kirándulóhelyek, sódomb, wellness, hagyomány, vendégszeretet. És persze: van egy bankszámlaszámunk is, amit a Sóvidék Turisztikai Egyesület hozott létre. Oda várjuk az adományokat. Később pontosan meg fogjuk határozni, mire fordítjuk: lesz 5-6 irányelv, amely mentén átlátható módon osztjuk majd el a beérkező összeget. De most még csak gyűjtjük. És köszönjük mindenkinek, aki már most gondolt ránk.

Végül egy személyes kérdés: Te miből merítesz erőt mostanában?

Moldován László:
Abból, hogy itt nem lehet feladni. Abból, hogy a gyerekeim itt nőnek fel. Abból, hogy ez a közösség együtt akar élni és dolgozni tovább. És abból, hogy még mindig jönnek turisták, akik azt kérdezik: „Hogy tudunk segíteni?”
És talán legfőképp abból, hogy tudom: nincs egyedül a parajdi közösség. Mögöttünk vagytok ti is – barátok, testvértelepülések, turisták, ismerősök, közösségek, akik visszajönnének, ha lehet.
A BDSZ nevében megrendülten fejezzük ki együttérzésünket Parajd lakói, a sóbánya dolgozói és családtagjaik felé. A küzdelmet, amit most vívtok, mi is érezzük – hiszen mi is tudjuk, mit jelent, amikor egy bánya bezár, amikor egy egész közösség alapjai remegnek meg. De tudjuk azt is, milyen erő rejlik az összefogásban.

Parajd – veletek vagyunk. És veletek maradunk.

TAT/BDSZ
A riport a 2025. júniusában megjelenő Bányamunkásban is olvasható.