BDSZ

Beszélgetés Telekes Gáborral, a BDSZ elnökével – utakról, emberekről, felelősségről.

Egy év telt el a megválasztása után, sok úttal, sok találkozással, sok beszélgetéssel. Sok olyan pillanat, amelynek a súlya ott marad az emberben. Az utóbbi évben kevesen jártak annyit az országban (és azon túl), mint Telekes Gábor, a BDSZ elnöke. Rendezvények, bányásznapok, ülések, munkahelyi, ágazati tárgyalások, szakmai napok, nemzetközi fórumok – és egy különösen komoly lélektani súlyú erdélyi út: a parajdi bányakatasztrófa utáni látogatás.

Leültünk beszélgetni. Nem protokollhangulatban, hanem úgy, mint két ember, aki kíváncsi a másikra. Gábor mosolyog, közvetlen, mint mindig, de látszik rajta az elmúlt év súlya és a lendülete is.

Gábor, kezdjük ott, hogy mesélj magadról. Ki vagy Te a pozíció mögött? Mit mondanál magadról annak, aki még nem ismer?

Telekes Gábor: Ha nagyon őszinte akarok lenni: ugyanaz az ember vagyok, mint a BDSZ elnökké megválasztásom előtt. Mindig közösségi ember voltam, a szakszervezet nálam sosem volt ’munka’, inkább egy közeg, ahol otthon vagyok. A bányásztelepülések világa például… az ember ott érzi, hogy értéke van a közösségnek. Közel húsz éve dolgozom a bányaiparban ebből nagyobb részt fizikai állományban, ezzel párhuzamosan kezdődött a szakszervezeti munkám is. Mondhatnám második generációs bányászként, bányászfalu lakójaként erre lettem predesztinálva. Amikor a bányaiparba kerültem, - a Mátra bükkábrányi bányaüzemébe -, nem volt szakmai végzettségem., így a legalacsonyabb beosztásban: szalagkezelőként kezdtem folyamatos műszakban, ami leginkább szénpor vagy éppen meddő lapátolással járt, közben megtanultam a munka nem szégyen, bányásznak lenni büszkeség. Utóbbi miatt szilárd elhatározásommá vált, hogy „igazi” bányász legyek (annak idején az egyetemet is bányász hallgatóként kezdtem), ahogy mondják a vér nem válik vízzé, édesapám is büszkeségnek élte meg a bányászságot. Majd másfél évtizedig diszpécserként dolgoztam mind a szenes, mind a meddős gépláncokat irányítva, ami jó iskola volt, hiszen megtanított stratégiában gondolkodni, meddő termelés nélkül nincs széntermelés és ez fordítva is igaz, ugyanúgy együttműködve a villamos, mechanikus személyzettel és nyilván a kollégákkal és a munkáltatóval is, hiszen csak a közös cél a fontos. A bányaüzem közösségi életében is aktívan, konstruktívan részt vettem, ami utat nyitott a szakszervezetbe, szakszervezeti tagból bizalmi, főbizalmi, üzemi tanács póttag lettem és így tovább, utolsó éveimben megválasztott SZB titkárként és Üzemi Tanács elnökként működtem/működök a bükkábrányi bányaüzem életében, próbálva szolgálni a munkavállalói érdekeket mind helyi, vállalati, és országos, nemzetközi szinten. Emellett társadalmi munkában a BDSZ ifjúsági tagozatának elnöke, majd a Szakszervezeti Ifjúsági Szövetség választmányi tagja, később elnöke is voltam. Amikor a BDSZ tagszervezetei megkerestek és alkalmasnak gondoltak a BDSZ vezetésre több hónapos gondolkodási idő után mondtam igent. Nehéz döntés volt, mind a családom miatt (nős, három gyermekes családapaként), mind a feladat súlya, kihívása miatt, de a nejem, gyermekeim és kollégáim támogatása miatt elfogadtam a jelölést, hiszen egyik jelmondatom: „teher alatt nő a pálma”. Egy percig sem bántam meg, a kihívás nagy, de én minden erőmmel és tudásommal azon vagyok, hogy megfeleljek ennek. Apropó tudás, vallom az élethosszig tanulás életforma, most 46 évesen elmondhatom, hogy 2020-tól 3 technikusi képzést végeztem el, köztük a régen vágyott okleveles bányaipari technikumot, és jelenleg is tanulok a Kodolányi János Egyetemen, közgazdász hallgató vagyok. Emellett tervben van még több felső-középfokú képzés, illetve az origo B2 angol nyelvvizsga is. Igyekszem minél több tudást megszerezni, amit kamatoztatni tudok az érdekképviseleti munkám során, sosem fogom elfelejteni a gyökereimet, honnan jöttem, honnan indultam, bárhová is tartok. Nincs ennél fontosabb, hiszen ez egy mérce. Az, aki lentről a valódi bányászatból érkezik másképpen lát sok mindent, a szénpor illatát nem lehet elfelejteni.

Visszagondolva a megválasztásodra – mi volt az első reakciód?

TG: Őszintén? Azt, hogy most már országosan kell azt a munkát folytatni, amit addig az ország északi régiójában végeztem. A felelősség érzése volt bennem a legerősebb. Tudtam, hogy egy olyan közösséghez szólok, ahol minden szónak súlya van és ennek a közösségnek fontos, hogy közülük való legyen az elnök. Félelem nem volt bennem, most sincs, hiszek a közösség erejében és magamban is, másképpen nem is működhet.

És ahhoz képest, amit vártál, milyen lett ez az év?

TG: Intenzív. Nagyon intenzív. Sokkal több minden történt, mint amire számítottam. Viharosabb, Gyorsabb, mozgalmasabb, mint előtte. Sokkal több változás történt iparági szinten, mint vártam, sajnos többségében negatív dolgok. A Colas Északkő, Mátra, Eagle Ottawa mind nagy kihívás, teljesen eltérő profillal, de mindhárom helyen ugyanaz a fontos: a munkavállalók érdekeinek magas szintű védelme. Rengeteg pozitív élmény, rengeteg feladat, sok öröm, néha nehéz szakmai helyzetek. De egy percét sem bánom. Várom az újabb kihívásokat, ez motivál. Megoldani a reménytelenek látszó helyzeteket, mindig van kiút, ha sokszor nagyon nehéz is.

A BDSZ-hez januárban csatlakoztam én is munkavállalóként. Belülről azt látom, hogy az év folyamán volt több OT-ülés, egyre aktívabb az elnökség, egyre több projekt, képzések, titkári értekezlet, alapszervezeti látogatások és még sorolhatnám… ez a belső lendület honnan jött?

TG: Honnan? A tagság elvárásaiból, belőlem. A Balatongyörökön tartott titkári értekezleten kifejezetten érezhető volt, hogy a BDSZ egyre inkább együtt gondolkodik. Nagyon fontos ez, hisz a bányászat és a könnyűipar sem a legbiztosabb jövőt vetíti elénk. Ezeken a megbeszéléseken érzi az ember, hogy a szövetség nem egy iroda, hanem egy élő hálózat. A lényeg, hogy az ipari munkavállalói közösség működjön. Egyik kedvenc íróm Charles Bukowski sírfelirata: „Don’t try” azaz ne próbáld (csináld). Csináljuk.

A tatabányai 75. Központi Bányásznap elég erős pillanatnak tűnt. Te ezt hogyan élted meg? Milyen volt belülről?

TG: Emelkedett. A bányásznapnak saját atmoszférája van. Igyekeztem rendhagyó témát választani, nem az ezerszer ismételgetett paneleket használni, rávilágítani arra, hogy Magyarország és az Unió nem a jó utat választotta az energiapolitikában a világ többi részéhez képest, arra, hogy az ideológia politizálás nem szoríthatja a valódi szakpolitikát háttérbe. Az egy dolog, hogy az ellátásbiztonság, energiaszuverenitás sérül, de a legjobban az iparági munkavállalók. Ezt nem szabad hagynunk. Biztos jövőképre, méltányos átmenetre van szükség. Ez kapcsolódási pont a Mátrához, az utolsó szénbányákat üzemeltető vállalathoz, a gyökereimhez. Nehéz erről beszélni, hiszen valóban az utolsó magyar szénbányákról beszélünk, amiket az ideológiai politika határoz meg. A fosszilis villamos-energia termelés rossz, a gáz, atom, megújuló jó. Leszűkítve a kört egyetlen üvegházhatású gázra a széndioxidra, ami a szénalapú villamosenergia-termelés során valóban nagy mennyiségben a légkörbe jut, de csak a jéghegy csúcsa. Az ideológiai alapú energiapolitika például elfelejtkezik a csővezetékes és LNG gázszállítás során „elvessző” 3-4% metángázról, ami nyolcvanszor erősebb ÜHG, mint a széndioxid, de ez nem számít és nem beszélünk az öngerjesztő vízgőzről, ami kb. az üvegház hatás hozzávetőleg 50%-áért felel és a sarki jégsapkák, gleccserek olvadása miatt megállíthatatlanak tűnik. A legkevesebb széndioxidot kibocsájtó kontinens egy része tovább csökkent, a világ többi része nem vagy alig, ezzel csak saját gazdasági versenyképességünket veszítjük el, és a legfontosabbról a klíma adaptációról alig-alig olvasni, holott már most látni: Európa semmit sem fog tudni hozzátenni 2050-re a globális klímacélokhoz egyedül. És a Mátra jövője? Az látszik, hogy Magyarországon legkésőbb 2028 utolsó negyedévében meg fog szűnni a lignitalapú villamos-energia termelés, amit az orosz gázimportra alapozott erőművi termelés fog részben kiváltani. Ha ez a nemzeti energia szuverenitásunkat csökkentő jövőkép megvalósul, hozzávetőleg a kapcsolt vállalkozásokkal együtt, több mint tízezer ember megélhetése kerülhet veszélybe. A bányák előtt körvonalazódik egy új, széndioxid kibocsájtás nélküli út, a lignit termőtalajjavító tulajdonságait kihasználó mezőgazdasági lehetőség. Amennyiben lesz piaca, akkor a magyar szénbányászat egy újragondolt formában fenntarthatóvá válhat, de én azt vallom, hogy a felelős érdekképviselet nem alapozhat „ha”-val kezdődő felvetésekre és több válságtervet kell kidolgoznia a lehetséges szcenáriókra, természetesen bízva a lehető legjobb végkimenetelben. Itt fontos megemlíteni: nem csak a bányász dolgozókra kell gondolni, hanem a Mátra telephelyein dolgozókra egységesen, függetlenül az őket foglalkoztató cégektől. Nagy megtiszteltetés volt, hogy a központi Borbála napon köszöntőt mondó Horváth Viktor energiaátmenetért felelős helyettes államtitkár úr, többször idézet és reflektált a központi bányásznapi beszédemre, ami annyit jelent: komolyan vesznek minket és meghallják a hangunkat.

A könnyűipari szakmai napot is megnyitottad idén. Ott mi volt a fókusz?

TG: Az, hogy a könnyűipar a bányászathoz hasonlóan nehéz, de élő ágazat. Nagy szükség van erős érdekvédelemre. Gyakorlatilag a bányászathoz hasonlóan hanyatló ágazat, de másképpen. Itt a legnagyobb probléma az, hogy a minőségi munkahelyek, minőségi termékek kiszorultak főleg Ázsiába, ahol a kizsákmányolt, nagyrészt szakképzetlen munkavállalók állítanak elő dollárcentekért silány minőségű dömping árut a környezetvédelmi előírásokra fittyet hányva, amit a lelkes európaiak megvásárolnak. Ez is rossz út, ideje lenne felismerni, hogy a környezetszennyezést, széndioxid kibocsájtást az országhatárok nem állítják meg. Nem lenne ésszerű, hogy minőségi termékek, minőségi munkaerő által, környezetebarát módon legyenek legyártva, még ha drágábban is? Mondjuk európában, hazánkban?

A vállalati látogatások, egyeztetések hogyan alakultak?

TG: Sok helyen érezni, hogy nyitottság van bizonyos szintig, de a gazdasági helyzet, a tulajdonosi érdekek és elvárások keretek közé szorítják a cégeket is. Működik a kommunikáció az alapszervezetek és a munkáltatók között mindenhol, ahol jártam, a munkáltatói párbeszéd kultúrája javult. Persze van még hova fejlődni, de jó irányban vagyunk. Szeretnék minél több helyre eljutni, személyesen is segíteni az alapszervezetek munkáját, igyekszem a számos elfoglaltság mellett ezekre a találkozókra is időt szakítani, hiszen a helyi érdekegyeztetés minden szakszervezeti munka alapja. Hozzá kell tenni, hogy sajnálom, hogy nem mindenhova sikerült eljutni ebben az évben ahova szerettem volna és ígértem, ezt a hiányosságomat igyekszem pótolni, hiszen minden alapszervezet, minden egyes tag egyaránt fontos.

Beszéljünk egy kicsit ezekről a látogatásokról. Milyen volt a fogadtatás a Tolnatextnél?

TG: Nagyon jó. Az üzemlátogatás nem csak arról szólt, hogy megnézzük, mi van bent, hanem arról is, hogy meghallgassuk az embereket. Jó volt érezni a stabil együttműködést és a jó kapcsolatot a cégvezetés és az alapszervezet között, éreztem a nyitottságot, és azt is, hogy stabil az érdekvédelem. Jó hangulatú, tartalmas beszélgetések voltak.

A Colas Északkőnél tett látogatás milyen élmény volt?

TG: Nagyon szakmai. Ott a munka jellegéből fakadóan kemény, felelősségteljes feladatok vannak. Jelenleg vannak megoldandó problémák, de a vezetéssel és a dolgozókkal is tudtunk egyeztetni a kihelyezett elnökségi ülés keretében. Egy biztos: a tállyai üzem jelenleg nehezített pályán kell hogy mozogjon. A BDSZ minden alkalmat megragad, hogy enyhítse a helyzetet és én személy szerint biztos vagyok abban, hogy a szállítási nehézségek megoldódnak és az ottani dolgozóknak is pozitív jövőkép rajzolódik ki.  

A Samsonite-látogatás is fontos állomás volt. Mi maradt meg benned erről?

TG: A közvetlenség. Az ügyvezetővel és a HR vezetővel gyorsan megtaláltuk a hangot. Jó volt látni, hogy van partnerség, van kíváncsiság és hajlandóság a közös munkára, valamint igyekeznek a lehetőségekhez mérten minél több kommunikációs lehetőséggel teret adni a munkavállalók véleménynyilvánítására, a jövővel kapcsolatos közös gondolkodásra. És persze ott volt a helyi alapszervezet is: jó beszélgetést folytattunk, őszintét, munkásat. Kicsit árnyaltabb képet kaptunk ezáltal, van teendő, de csak együtt tudunk további eredményeket elérni. Mindig sokat számít, amikor a tagjaink személyesen mondják el a tapasztalataikat.

Evezzünk kicsit nemzetközi vizekre. Amikor a parajdi sóbánya tragédiája történt, a hírek sokkolták az országot. Akinek van kötődése a bányászvilághoz, annak ez nem csak hír: ez szívügy. Júniusban beszámoltunk az addig történtekről a Bányamunkásban, nemrég pedig Parajdon jártál. Mesélj erről.

TG: Ez az út más volt, mint bármelyik rendezvény vagy ülés. Tóth András barátom hívott, hogy menjünk egy közös útra, ahol szembesülhetek a helyzettel. Először csak azt éreztem, hogy mennünk kell. Ott lenni, megmutatni, hogy a magyar bányászok együtt éreznek, a szolidaritásnak határon átívelőnek kell lennie. Nem vezetőként vagy tárgyalófélként voltam jelen, hanem emberként. Leülni beszélgetni a helyiekkel, Moldován Lászlóval a szállásadónkkal… nagyon megérintett. A bányászvilág összetartása ott van a levegőben, annak ellenére, hogy ott mindenki tudja ez a vég, az eddig ismert parajdi sóbánya már csak történelem, mégis bíznak egy új bánya nyitásában. Az ilyen utak után az ember másképp jön haza.

Mit hoztál haza ebből az útból?

TG: Azt, hogy a szakszervezet valódi ereje az emberekben van. És hogy a közösség még akkor is közösség, ha épp tragédia történik. Megerősített abban, hogy a BDSZ-nek mindig ott kell lennie, ahol szükség van rá.

Az idén több nemzetközi ülésen voltál. Milyen benyomást tett rád ez a közeg?

TG: Rálátást kaptam arra, hogy Genfben például nagyon erős a szolidaritás érzése. Az industriAll Global és Europe fórumain azt látni, hogy sok ország ugyanazzal küzd, mint mi. A különbség annyi, hogy mások már elkezdtek bizonyos megoldásokat. Vannak működő nemzetközi modellek, amelyekhez kapcsolódhatunk. Jó ezekből tanulni, és jó volt megtapasztalni, hogy a BDSZ-t komoly szereplőnek tartják, komoly hagyományú szervezetként tartják számon. Stabil partnerként. Ezt nagyon jó érzés megélni.

Nemzetközi és hazai szinten is állandó téma a jövő érdekvédelme. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy a fiatalokkal nem lehet régi nyelven beszélni. Szerinted hogyan lehet őket megszólítani?

TG: Úgy, ahogy ők kommunikálnak. Tisztán, gyorsan, sallang nélkül. Egyszerűen: őszintén. Nem barokkos körmondatokkal, nem régi sablonokkal, hanem olyan nyelven, ami az ő valóságuk. Nehéz feladat, de én nem hiszek kőbe vésett generációs mítoszokban. Az alapértékek minden korosztályban ugyanazok: becsület, a megélhetés, a barátság, szerelem és sorolhatnám még tovább. Ha problémájuk van, ott kell lenni. Ez a kulcs, tudjunk tanulni egymástól.  Dolgozunk azon, hogy megtaláljuk azokat a kulcsembereket a tagjaink között, akik 35 éven aluliként beleállnak és csatlakoznak hozzánk ebben a munkában, kommunikációban. Nem egyszerű feladat, de hiszem, hogy vannak fiatalok, akik tenni akarnak a korosztályuk, a közösségünk érdekvédelméért. És talán ami a legfontosabb, érezzék azt, hogy számítanak. Annak idején a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a fiatalokat kevésbé vették komolyan, kortársaim többsége el is sodródott a mozgalomtól, ezt a hibát nem követhetjük el újra.

A digitalizáció és a mesterséges intelligencia mennyire alakítja át a szakszervezetet?

TG: Nagyon. De nem baj. Lehet félni tőle, vagy lehet használni. Sőt muszáj használni, de nem 100%-ban erre kell támaszkodni, hanem az eszközt kell látni benne. Könnyebbé, gyorsabbá teheti a szakszervezeti munkát is. Én ebben esélyt látok.

 Ha egyetlen mondatot küldhetnél minden BDSZ-tagnak, mit mondanál?

TG: Hiszek az egységben, összetartozásban, erős szövetség vagyunk, ahol mindenkire szükség van, hogy elérjük közös céljainkat.

Az interjú a Bányamunkás 2025. decemberi számában is olvasható.